Televíziós csatornák nemrégiben arról számoltak be, hogy Amerikában ismét hot-dog evő versenyt rendeztek. Beszámoltak, de nem is akárhogyan, a sportműsorok fő attrakciójaként mutattak arról tudósításokat, hogy a versenyzők - nők és férfiak egyaránt - egy pulpituson sorban egymás mellett állva miként gyömiszkölik magukba az ételt. A magyar tv-csatornák sportműsorai is közöltek képsorokat az eseményről, amely képek azt gondolom európai embernek furcsának, mi több otromba dolognak hatnak.

Így éreztem magam is, amikor felnőtt embereket láttam állni ott az emelvényen, akik gusztustalan módon tömték magukba az előre odakészített ételt. Egyik-másik ember néhány falat után tempósan, egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát ugrándozni kezdett, hogy a gyomrába még több helyet csináljon, hogy abba még több hot-dog férjen. Talán ez miatt a mozdulat miatt nevezhető sportnak ez az esemény? Nem tudom. Többen „kétpofával” ettek, egy férfi pedig vízzel turmixolt le néhány hot-dogot és úgy itta meg az ételt. Egy nő meg az egyik kezével egy edényben áztatta puhára a kiflit, a másik kezével a virslit tömte a szájába, s mindjárt utána a megáztatott kifli került sorra. A képek a gusztustalanság határát súrolták, visszataszítóak, időnként hányingert keltőek voltak. 
Az idei „bajnok” 54 hot-dogot tömött magába. Utánanéztem, mi is ez az egész voltaképpen. Mint kiderült a versenyt 1916 óta rendezik meg New Yorkban, minden évben július 4-én, a függetlenség napján. Minden tiszteletem a hagyományápolásé, de úgy vélem ez a verseny nem a sportot népszerűsítő tévécsatornák eseményeinek sorába illik, hanem a hírek végén, az úgynevezett „színes” kategória egy tudósítása lehetett volna, mint például: víziló született az állatkertben…. A finnek feleségcipelő versenye is egy mulatságos történet, de jobban illik  a sport kategóriához, mint a hot-dogzabálás.
A képsorok mély nyomot hagytak a lelkemben, s azóta is dohog bennem a kérdés: vajon hogy jön össze ez a fékevesztett, ízléstelen zabálás és a függetlenség napja? Tudom és elfogadom, hogy az emberi élet csupa kettősségre épül, fekete és fehér, sár és arany, rossz és a jó, ocsmányság és gyönyörűség, szegénység és gazdagság, nyomor és jólét. Éhezés és a zabálás. Hát igen, ez az utóbbi kettősség nem igazán talál helyet a lelkemben. Amerikában minden hatodik gyerek éhezik. És Amerika valahogy mindig is példa volt az emberek előtt,  s valljuk be, ma is van még ilyen szerepe, hiszen ami Amerikából jön – emlékezzünk csak: kóla, rágógumi, aztán a hamburger ... - , ami ott divat és trendi, ami onnan való, az jó, az a követhető, az a minőségi cucc és étel.  Azonban az is közismert, hogy amerikai étrend, többek között a hamburger, a hot-dog mint kedvezőtlen összetételű ételek a szív és anyagcsere betegségek fő forrásai (ott is).
Attól tartok, hogy a hazai gasztronómiai események, fesztiválok attrakciói közé befurakodik ez a rettenet. De bevallom a hazai ételből készült zabavetélkedőnek sem lennék igazán híve. Máris lelki szemeim előtt látom a magyar zabáltató társaság versenyfelhívását: ki tud több tányér sertés-pöröltet nokedlivel megenni tíz perc alatt… Még a gyerekkori lekvároslepény-evés követelt némi ügyességet a résztvevő srácoktól. A vetélkedésnek valahogy jobb, nemesebb, formáit kellene fiaink elé állítani, amihez valódi erőnlét, valódi fizikai, szellemi összpontosítás szükséges, na és persze igazi tartalom. Attól az még lehet derűs, felhőtlen szórakozás is egyben. 
Nem szólva arról, hogy az evés, az étkezés, mint rítus, mint a familiális összejövetelek egyik fontos szertartása már amúgy is erősen degradálódik, igazi értékét veszti. Egyre kevesebben ülnek asztalhoz a családok, mindenki lótva-futva eszik, állva bekap ezt-azt, menetközben rágcsál, igazi étkezés helyett. Így válik aztán az étel is értéktelenné, mert ízetlen, főzetlen, tömegízlést kielégítő, egyen-eledellé lesz, s az ilyen ételeket fogyasztó ember maga is lassan-lassan, észrevétlenül egy darálógépezetté silányul. Aki aztán, hogy szürke, eseménytelen hétköznapjait feldobja valamivel hot-dog evő versenyt rendez a városlakók nagy-nagy megelégedésére. 
Tóth Katalin

Zöld Újság, 2010. augusztus

Share/Save/Bookmark