A középkor orvoslásának története szorosan összefonódik a sámánok, varázslók működésével, akiknek gyógysikerei - a gyógynövényeken kívül csak a babonákra támaszkodtak - szinte kizárólag lelki tényezőkre vezethetők vissza.
A XVII -XVIII. században a felvilágosodás a tudományok, köztük a medicina, gyors fejlődését hozta magával. Ugyanakkor az emberi lényt két különálló részre, testre (szoma) és lélekre (psziche) osztotta. Az orvostudomány a testet állította vizsgálatainak központjába. Descartes, a felvilágosodás egyik legnagyobb gondolkodója írta „Értekezés az emberről” című művében: „A test gép, amely úgy épül fel és áll össze idegekből, izmokból, erekből, vérből és bőrből, hogy ha nem volna benne lélek, akkor is ellátná ugyanazokat a funkciókat.”
A pszichoszomatika kifejezés a XIX. század elején született. Egy Heinroth nevű német gyakorló orvos, aki később a lipcsei egyetem pszichiátria professzora lett, vetette fel először, hogy egyes testi tüneteknek lelki okai lehetnek. Szavai azonban sokáig visszhangtalanok maradtak, elméleti felvetése egészen a XX. századig nem képezte tudományos kutatás tárgyát.
A XX. század az ellentmondások évszázada. Egyrészről az orvostudomány hihetetlen mértékű fejlődésének lehettünk szemtanúi. A röntgen, az ultrahang, a komputer-tomográf, a mágneses rezonancia és más csodamasinák egyre pontosabb diagnózist tesznek lehetővé. A gyógyulást hatékony gyógyszerek (gondoljunk csak az alig 60 éve született antibiotikumokra!), a mikrosebészet, a lézer és társai segítik.
Mindezért azonban nagy árat fizetünk: az embert a specializált orvostudomány nem tekinti másnak, mint szervek összességének. Manapság saját nőgyógyászunk, bőrgyógyászunk, kardiológusunk van. Feltehetőleg az orvoslás elaprózódása, a mind nagyobb mértékű szakosodás magyarázza a természetgyógyászat reneszánszát. A természetgyógyászok szemléletüktől, képzettségüktől függően – általában „holisztikusan” gondolkodnak: azaz az „egész” embert igyekszenek gyógyítani, vagyis figyelembe veszik a betegség lelki dimenzióit is.
Másrészt a XX. század a pszichológia, pszichoterápia korszaka is. Freud, Jung, Adler munkássága nyomán egyre többet tudunk a személyiségünk mélyén, tudattalanunkban munkálkodó, esetenként egészségünket is befolyásoló tényezőkről. Az úttörő tudósok elméleteit, eredeti megfigyeléseit később tudományosan is bizonyították.
A pszichoszomatikus szemlélet fejlődésének legújabb állomása a pszicho-neuro-immunológia kialakulása. Ez a születőben levő új tudományág bebizonyította azt (az egyébként már régóta ismert) tényt, hogy lelkiállapotunk, érzelmeink befolyásolják immunrendszerünk működését, s ezáltal meggátolják - vagy éppen elősegítik - a kórokozók szervezetbe jutását. Ezzel megdőlni látszik az orvosok körében sokáig uralkodó nézet, hogy van ugyan néhány pszichoszomatikus betegség, amelyet lelki tényezők hoznak létre, ám a megbetegedések többségének jól körülhatárolható, külső, objektív oka van, pl. vírusok, baktériumok. A pszicho- neuro-immunológiai kutatások egyre inkább igazolják azt az elméletet, hogy a külső kórokozó tényezők is csak akkor képesek a szervezetnek ártani, ha azt immunrendszere „megengedi” – annak pedig gyakran lélektani okai vannak…
Zöld Újság, 2009. október
